2009. október 20., kedd

Nyílt levél ...

Böjte Csaba Testvérhez! 

    Mindenekelőtt le szeretném szögezni mindjárt levelem elején, hogy a „legkisebbekkel”, a saját szüleik által kitaszított és sorsára hagyott árvákkal szembeni, jézusi szellemben folytatott buzgó  munkája nemcsak az összmagyarságban, hanem azon belül bennem is a legnagyobb tiszteletet és őszinte elismerést kelti. Tettei alapján Önt abszolút hiteles embernek és a legnagyobb életszentség magaslatára emelkedett személynek tartom, aki minden csindattratta és hókusz-pókusz nélkül csendben és kitartóan végzi Jézustól reárótt, felelősségteljes feladatait az emberek szolgálatában.

    Azonban egyre növekvő aggodalommal figyelem szóbeli megnyilatkozásait, melyeket országjáró körútján nagy embertömegek jelenlétében tesz, ezen belül is a feltétlen szeretettel kapcsolatos fejtegetéseit tartom veszélyeseknek a ma magyarsága számára.

    Nem kételkedem egy pillanatra sem abban, hogy amit mond, saját személyes meggyőződéséből mondja, és azzal kapcsolatban sem mardos a kétely, hogy mindebben a legnagyobb jóindulat vezeti. Egy dologra azonban föl szeretném hívni a figyelmét: Arra a körülményre, hogy az Ön széles körben hitelesnek számító és elfogadott személyéből sugárzó életpéldát fölsőbb egyházi körök a saját titkos céljaikra akarják kamatoztatni. Az Ön erkölcsi tekintélyét, hiteles emberi példamutatását saját egyházi feljebbvalói ki- és fölhasználni igyekeznek, ezért is nyújtanak az Ön számára oly sok szereplési lehetőséget. Látják és látták, hogy Ön milyen mértékben képes hatni hallgatóságára, azt a hitelességet és erkölcsi tőkét, melyet ők maguk már régen eljátszottak, és melyeket Ön képvisel, föl akarják használni olyan célok érdekében, melyekről Önnek halvány sejtelme sincs.

   Ön azt hirdeti, nyilván meggyőződésből, hogy „nem az igazság és nem a méltányosság, hanem egyedül a szeretet számít”.

    Jézus ellenben következőképpen definiálja megtestesülésének, küldetésének lényegét Pilátus színe előtt: „Én arra születtem és azért jöttem a világra, hogy tanúsúgot tegyek az igazságról. Mindaz, aki igazságból való, hallgat az én szavamra.” (Jn. 18./37.) Majd másutt: „Az igazság szabaddá tesz titeket”.

    Az Ön feltétel nélküli szeretet-tanítása a család, a munkahely, az egyházi kisközösségek stb. léptékében helytálló lehet (azonban nem árt itt sem egy kis éberség), de társadalmi szinten ennek a tanításnak nincs se hitele, se valóságalapja, és ez a legkevésbé sem követendő egy olyan végsőkig megalázott és végveszélyben forgó nemzet esetében, mint jelenünk magyarsága.

    Kérem, ne álljon öntudatlanul egy hamis, minden hájjal megkent, csalárd és hazug háttérhatalom főpapi palástba és süvegbe öltöztetett ügynökeinek szolgálatába! A vallás álcája mögé bújtatott aljasság a leghatásosabb és a legalattomosabb, mert olcsó zsarolással, félelemkeltéssel és fenyegetőzésekkel az emberek lelkiismeretét manipulálva kísérli meg elérni rejtett céljait.

    Jézus ugyan egyhelyütt azt hirdette: „Szeressétek ellenségeiteket!”. Ez nem jelent mást, mint „Szeressétek” ugyan ellenségeiteket!”, de ne a hülyeségig és az önfeladásig! Ha legyőztétek őket, bocsássatok meg nekik, de csak akkor, ha méltók rá, mert jót cselekedni arra méltatlannal nagyon meggondolandó! Legyetek irgalmasak legyőzött ellenségeitekkel szemben, ahogyan a jézusi szkíta hagyományok szellemében Atilla nagykirály is mindig az volt. Ezt még a nagy hun uralkodóval kapcsolatban a vele szemben gyakran rosszmájú gót Jordanes sem hallgatja el, hogy a neki meghódoltakkal és a legyőzöttekkel mindig nagyvonalú és irgalmas volt. Ez az alapvonás egyébként a magyar királyok által követett magatartásnak mindig jellemzője volt az indoeurópai-szemita kultúrkör népeivel ellentétben! Egy sumér költő kb. 5.000 évvel ezelőtt, tehát  oly régen, amikor a zsidó nép még nem is létezett, így fogalmazott: „Ellenséged iránt irgalmas légy! Ne tégy rosszat ellenségeddel!” Jézus ennek a sumér papkirályi, melkizedeki (kenyér és bor) hagyománynak és szellemiségnek volt a továbbvivője és betetőzője, és nem a „fogat fogért, szemet szemért” mózesi tévtanításnak. Vegyük fontolóra az ellenség-szeretet témájában a sumér agyagtáblácskák bölcseségét: „Akit szeretsz, annak igáját is húzod.”! Ugyan ki hajlandó önként ellenségei jármába hajtani a fejét?! Vagy talán erről lenne szó??!! De ugyancsak elgondolkodtató Victor Hugonak ez a mondata: „Szeretni valakit annyi, mint átvilágítani.” Ezért ismerd meg jól az ellenségedet! Tudd meg, méltó-e rá, hogy nagyvonalú lehess vele!

    Ugyanez a Jézus azt is tanította, hogy „Legyetek szelídek, mint a galambok és okosak, mint a kígyó.” Azaz hasson át titeket a szeretet ereje, de józanul mérlegeljétek a szeretet gyakorlásának feltételeit, nehogy naívitásotokkal magatoknak, családotoknak és nemzeteteknek fölöslegesen ártsatok, és ezzel megkönnyítsétek mindazok esélyeit, akik gonoszul rátok támadnak!

    Ugyanez a Jézus korbáccsal zavarta-verte ki a vallást kereskedelmi tevékenységgé lealacsonyító zsidó kufárokat a templom előteréből, és egy alkalommal sem finomkodott a szavakkal, amikor a képmutató zsidó vallási előljárókkal, a farizeusokkal, szadduceusokkal és egyéb írástudókkal viaskodott. Mindenféle undoksággal teli, kívülről meszelt síroknak, festett koporsóknak, kígyók és viperák fajzatainak, az ördög atya fiainak, világtalanok vak vezetőinek, eszteleneknek, képmutatóknak, prófétagyilkosok fiainak stb. nevezte őket Urunk.

    Ellenségeinket majd akkor szerethetjük, ha már fölhagytak az ellenünk való állandó támadásaikkal, és már legyőztük őket. De addig minden erőnk bevetésével a harcos Jézus szellemében jogunk és kötelességünk védelmezni hazánkat és igazunkat!! Kierkegaard, a nagy dán filozófus így ír e dilemmáról: „Egyet szeretni nagyon kevés, mindenkit szeretni felületes dolog.” Mi se szeressük tehát ellenségeinket túl korán!

    Jézus nem azt mondta: „Szeretlek sátán.”, hanem „Távozz tőlem, sátán!”, vagy máshelyütt: „Takarodj, sátán!”. A gonosszal még árvaházaink további, egyházi pénzből történő bővítésének érdekében sem köthetünk kompromisszumot semmilyen mértékben!! Értse meg, itt nem csupán kétezer gyermek további sorsáról, hanem egy egész nemzet életbenmaradásáról van szó!! A Jelenések Könyvének huszonnégy véne, akik Isten színe előtt trónolnak, így szólottak: „Azok pedig, akik megrontották a földet, pusztuljanak!” (Jel. 11./18.). A sátánnal és seregeivel nincs se egyezkedés, se fegyverszüneti megállapodás!! 

    Kérem, óvakodjon attól, hogy a babitsi szentencia értelmében vétkesek közt cinkossá ne avassa a némaság! A némaság, mely a jelenlegi példátlan erkölcsi züllés és országunk gyarmati sorba süllyesztése, gátlástalan kifosztása és a Nemzet számára az életlehetőségek kormánypolitikai szinten menő szándékos szűkítése és megnyirbálása láttán is csak egyfajta madárcsicsergéses és a tavaszi mezők virágzó pompájától megrészegült szentferenci „pantheizmus” csillogószemű rajongásának lagymatag szeretet-tanításáig jut el, de hallgat, ha Magyarország vérző sebeire és a haldokló ország jajszavainak hathatós orvoslására keresendő gyógymódokról kellene szót ejteni! Hallgat, amikor a végveszélybe sodródott Nemzet felrázásán kellene igyekeznie minden becsületes, magát magyarnak tartó papnak! Ne arra buzdítsa a nemzet napszámosait, a pedagógusokat, akik éhbérért végzik az ellenséges kormányintézkedések által csak még idegőrlőbbé és még kimerítőbbé tevő munkájukat, hogy „nem sztrájkolni kell, hanem tanítani”, vagy hogy „ne a fizetésükkel legyenek elfoglalva, hanem becsületesen tegyék a dolgukat”, mert Ön még soha sem volt kitéve annak az élethelyzetnek, amikor hónap végén már nem jutott sem a havi rezsi kifizetésére, sem gyermekei étkeztetésére a fizetéséből. Önt még egyszer sem fenyegette az a veszély, hogy családostól az utcára hajítják. Ezért álságosnak tartom az ilyen „jótanácsokat”.

    Tiborc panasza újra aktualitást nyert a mai Magyarországon, amikor egyes püspökök 12 milliós pásztorbotokkal flangálnak, és több tízmilliós luxuslimuzinokban szállíttatják pohos hasukat. Katona József e szavakat adja hűséges cselédje, Tiborc szájába a „Bánk bán”-ban: „Tűrj békességgel, ezt papolta apát urunk is sokszor: Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hivatnak. – de tömve volt magának a gyomra. Istenem! Mi haszna, ha szorongat a szegénység: a pokolt nem féljük – a mennyország sem jön oly szép színben a szemünk elébe. ... És aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.” Vajon kinek, kiknek áll érdekében az okkal-joggal háborgó magyar társadalom lenyugtatása, elkábítása hamis és téves tendenciák mentén kiforgatott vallásos szólamok áfiumával? E kérdés költői. Mindannyian ismerjük a választ, hiszen sok izraeli iskolában már magyarul oktatják a tanulókat, akikkel, mielőtt „új hazájukba” áttelepülnének, okos taktikát követve elsajátíttatják az ottani módszeresen legyengített és fogyó számú őslakosok nyelvét. (Ezen információ a magyar televíziócsatornákon keresztül jutott el hozzám, nem az ujjamból szoptam.) 

    Egy olyan szeretet-tanításra senkinek sincs szüksége ma Magyarországon, de egyebütt sem, mely egy egész népet akar lagymataggá, enerválttá és mind materiális vagyonában, mind tudati-szellemi kincseiben teljesen kiszolgáltatottá és védtelenné tenni amúgyis túlerőben lévő ellenségeivel szemben! Bizonyos mértékben megértem a kétezer évvel ezelőtti zsidó zelótákat, akik a római hódítók ellen fölvették a harcot. A római túlerő kb. ugyanakkora volt velük szemben, mint ma a magyarság és a zelóták igencsak átvedlett, kései fajtestvérei között, mégsem adták föl.

    Nemcsak kétezer évvel ezelőtt volt azonban égbekiáltó az írástudók árulása, mely kijátszva az örök, isteni törvényeket a saját emberileg összetákolt hagyományait akarta helyettük piedesztálra emelni, hanem ma is az, még hangsúlyozottabban az egy olyan országban, amelyet főhadiszállásául szemelt ki magának az antikrisztus!!

    Meg kell találnunk nemzeti sorskérdéseinkben is az egyensúlyt a szeretet és az igazság szelleme között, mert egyik sem létezhet a másik nélkül! A szeretettel átitatott, harcos igazságosság az egyedül járható út! 

    A felebaráti szeretet és a közös magyar nemzethez való tartozás nevében kérem Önt, Csaba Testvér, hogy vegye fontolóra aggódó  szavaimat, nehogy saját tudtán kívül olyan erők szolgálatába álljon vagy állítsák az egyházi hierarchia csúcsán ülő egyes janicsárok, akikről Jézus, ha ismét emberként közénk születne, kénytelen lenne mindazokat a jelzőket az arcukba kiabálni, melyeket eszmei, mentalitásbeli elődeik esetében használt. Ön semmiképpen se legyen „Csaba királyfi” az EU-zászló ötágú (pentagramm!) csillagösvényén, mert a Regnum Marianum igazi csillagösvénye csak a Szűzanya tizenkét csillagból álló koronáján keresztül vezetheti a Nemzetet a feltámadás felé! 
 

    Szeretettel és tisztelettel: Lajdi Péter

2009. október 17., szombat

Nagy Kálmán hadtörténész: A magyar huszár születése, dicsõ harcai ...

Forrás: http://jam.nyirbone.hu/rendez/huszar.htm


Nagy Kálmán


A magyar huszár születése, dicsõ harcai és történelmi jelentõsége


Huszártörténeti konferencián elhangzott elõadás szerkesztett változata


A tanulmány kezdetén a magyar huszárral kapcsolatosan néhány fontos kérdést kell tisztáznunk. Ezek a huszár születésének körülményei, a téves nézetek tisztázása, a huszár dicsõ harcainak általános és elvi meghatározása, végül a huszár szerepe és jelentõsége a történelemben.

 


Erre azért van szükség, mert a mai kor embere - fõleg az ifjúság - már csak könyvekbõl, képekbõl, a múzeumok tárgyi emlékeibõl alkothat magának fogalmat arról, hogy mi is volt a huszár, a magyar huszár? Hiszen már a ló is kiszorult a mezõgazdaságból, a közlekedésbõl, lovat alig látni, legfeljebb a lóversenyeken, bemutatókon, vagy a városnézõ egy-két konfliskocsiba fogva. Pedig a ló az egyik legrégibb, hûséges és hasznos társa, harci bajtársa volt az embernek. Ezért okoz igazi örömöt, hogy mégse vész el a ló, a huszár emléke, szelleme, mert mint a vadvirágok a réten, mostanában egyre több hagyományõrzõ egyesület, huszárbandérium születik, áll fel még a határon túl is, az egész Kárpát-medencében!

E tanulmánynak is az a fõ célja, hogy megismerjük, mi is hát a huszár, hogyan keletkezett, mi volt a szerepe és jelentõsége történelmünkben egészen az utolsó háborúig. Milyen volt a harcmódja, és végül mi volt az a sajátosság, ami annyira kiemelte a magyar huszárt az európai és amerikai hadseregek katonái közül, hogy példáját követendõnek találták.

Fölteszem a kérdést: ki is volt, mi is volt az a magyar huszár, aki fél évszázaddal ezelõtt, a XX: század második, legvéresebb világháborúja után örökre eltûnt a harcok mezejérõl?

Ha megpróbálom jellemezni, sokféleképpen beszélhetek róla. Olyan ember volt mint akármelyikünk, olyan katona, mint bárki más. Olyan fából faragták, mint akár téged, akár engem, de ha felült ficánkoló, mozgékony, gyors, fáradhatatlan, szép magyar lovára, kezébe kapta a huszárkardot, és visszaszállt belé az õsi magyar lovasszellem, akkor más ember, más katona, más férfi lett belõle: magyar huszár!

Születését a történelem évezredes mélységében kereshetjük, valahol Napkelet messzi mezõin, onnan hozta magával a nagy õsi népek magas lovaskultúráját.

Nem túlzás ez, nem nagy szavak szépítõ szándékával akarom bekeretezni a világhírû magyar lovaskatona képét. Mert amilyen félelmesen merész, bátor és eredményes lovaskatonák voltak honfoglaló õseink, amilyen meglepõ, fölényes, rajtaütõ harcmóddal vívták gyõzelmes küzdelmeiket 1100 évvel ezelõtt egész Európa nagy térségeiben, ugyanolyan hõsies lélekkel, leleményes hadmûvészettel rettentették és kápráztatták el földrészünkön és a tengeren túl is az újabb korok népeit, akik megpróbálták utánozni õket harcban, szellemben, fegyverzetben, sõt még a világon legszebb egyenruhájukban is.

Népünk történetében nem a XV. században, a török betörések idején jelent meg elõször az a könnyû lovaskatona, akit huszárnak nevezünk! Csupán az történt, hogy elsõ "névjegyét", a huszár szót legnagyobb királyunk, Hunyadi Mátyás mondta tollba 1481-ben apósának, a nápolyi királynak szóló levelében. Éspedig ilyen módon: "equites levis armaturae, quos hussarones appellamus!" Vagyis "könnyû fegyverzetû lovasok, akiket huszároknak nevezünk." Ez azt jelenti, hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbrõl ekkortól ismerjük írásban, mert mint nemesi családnév hiteles okmányokban már elõbb, 1449-bõl, sõt már 1403-ból is ismeretes.

Az a feltevés, hogy a huszár szó a magyar nyelvbe a török elõl menekülõ szerb lovasok lovasrablót jelentõ gusar szavából ered téves, mert teljesen elképzelhetetlen, hogy Mátyás király legelõkelõbb elit magyar lovaskatonáit a szerb rablók nevén határozta volna meg, valamint kizárt dolog, hogy nemesi családok a lovasrablók nevét vették volna fel. Ez csak a XIX. század szlávosító, nyelvünket lebecsülõ irányzat agyszüleménye. Legújabb kutatások szerint állítólag az ujgur (hun eredetû) nyelvben van egy "huszár" szó, amely közkatonát jelent.

A huszár szó ezen elsõ írásbeli megnevezését meghatározni a magyar huszár születésének, elsõ megjelenésének a hadtörténelemben helytelen és alaptalan, mert bár a könnyûlovasság haderõnkben sajnálatosan háttérbe szorult a XI-XII. század óta, de könnyû lovasaink mindig voltak. A fõ érvünk az, hogy a huszárok ugyanazzal a könnyûlovas harcmóddal küzdöttek, védekeztek a törökkel szemben, amely teljesen azonos volt a régi magyar lovas taktikával. Hiszen kezdetben még nyíllal is lövöldöztek, mint az Árpádok idején. A huszár tehát nem ekkor született, hanem csak ekkor tért vissza a régiekhez, vagyis ekkor: újjászületett!

Milyen is volt ez a könnyûlovas harcmód, amellyel olyan nagy fölényben voltak lovas õseink a nyugati népek elmaradott taktikájával szemben, s milyen volt az ezzel azonos huszár harceljárás a csapatnem, majd a fegyvernem egész fennállása idején?

Alapvetõ volt a ló gyorsaságában, mozgékonyságában rejlõ lélektani lehetõség felhasználása, ami abban nyilvánult meg, hogy váratlan idõben, helyen és irányban végrehajtott villámgyors megjelenésükkel, szokatlan támadási módjukkal, tûzzel (nyíllal) való rajtaütésükkel szokatlan megrázkódtatást idéztek elõ meglepett ellenségeikben, és ez olyan ijedtséget, rettentõ félelmet, teljes akcióképtelenséget váltott ki soraikban, ami minden ellenállást megszüntetett. Ez már fél gyõzelmet jelentett, mivel védekezés helyett pánikszerû menekülésbe kezdtek.

A másik alkalmazási mód ezzel ellenkezõ értelmû volt, amikor fejvesztett menekülést színleltek, amivel az ellenségben kiváltották a biztos gyõzelem érzését, az üldözés vadászszenvedélyét, s ekkor váratlanul, gyorsan visszafordulva a felbomlott üldözõk csoportját szétverték, vagy elõre elõkészített lesbe csalva, nagyobb erõkkel körülzárva semmisítették meg.

A harc más formája volt még, amikor a zártrendû alakzatban felvonuló ellenséget nyilas támadásokkal körülszáguldották, rendjét felbomlasztották, és így végeztek velük. Ezekhez járult a gyors megjelenésük mellett, hogy a harc félbeszakítása után, vagy a harc végeztével újból váratlanul villámgyorsan eltávoztak, szinte eltûntek. Ezekkel a mozzanatokkal olyan hatást értek el fõleg kezdetben, hogy a kor babonás népei Isten ostorának, túlvilági lényeknek képzelték õket, és imádságban kerestek elõlük menedéket.

Mindehhez fûzzük még hozzá, hogy fél évszázadig tartó megelõzõ támadásaikkal elérték azt, hogy 895-tõl 1030-ig az országot nem érte sikeres ellenséges támadás. Felejtsük el és tüntessük el az ún. "kalandozás" tudatlan és megszégyenítõ kifejezést hadjáratainkra.

A huszár harcmódja ugyancsak a ló jó tulajdonságain alapult, kezdetben még a nyilat használták a törökkel szemben, késõbb a lõfegyverek megjelenésével a lovassági pisztoly, majd a karabély, végül az összes sorozat- és nehézfegyvereket használatba vették. Kardjuk természetesen ugyanolyan volt, mint õseiké. A lesbe csalás, félrevezetés, a terep messzemenõ kihasználása, a rajtaütés, a távolról megsemmisítés, halogató harc, a felderítés, utóvédharc, az üldözés és a gyors tartalék volt a huszár jellemzõ alkalmazásmódja.

A magyar huszár harcmódja, harceljárása, taktikája az õsi magyar lovas hadmûvészetébõl származik, még a második világháborúban is alkalmazták egyes elemeit. Így csak a nevének eredetét keltezzük a XV. századra.

Szétszórt, de tervszerû alakzatokban hajtották végre támadásaikat egészen a XVIII. század közepéig, amikor harcmodoruk Nagy Frigyes porosz király kezdeményezésére zártrendû, kétsoros vonalba fejlõdve változott meg, ettõl kezdve így rohamozták meg az ellenséget. Ez a harcmód az I. világháborúig tartott, amikor a harcban a lóról már le kellett szállniuk és gyalog folytatták a harcot. A két világháborúban már csak néhány lóháton végrehajtott sikeres rohamról tudunk.

A magyar királyság megalapításakor még az õsi lovas harcmódot alkalmazták, de szervezésük és felhasználásuk egyre inkább háttérbe szorult, s ez véleményem szerint hozzájárult az országot ért nagy vereségekhez, így Muhi 1241, Nikápoly 1396, Várna 1444 és Mohács 1526 végzetes eseményeihez. Lángeszû nagy királyunk, Hunyadi Mátyás volt az, aki a fenyegetõ török közeledésekor felismerte a könnyûlovasság szükségességét, és felállította a magyar huszárság elõdeit. De nemcsak felismerte a huszárban rejlõ erõt, hanem harcmódjukat is sikeresen használta fel. Így 1474-ben a sziléziai háborúban huszár rajtaütõ, az ellenség utánpótlásának megsemmisítésével végrehajtott akciójával kényszerítette térdre a sokszoros túlerejû cseh-lengyel csapatokat Boroszló (Wroclaw) falai elõtt! Sajnálatosan korai halála megakadályozta fõ szándékát, a nyugati császári hatalom megszerzésével megsemmisíteni az oszmán veszedelmet.

A végvárak közt harcoló huszárok pótolhatatlan védõ feladatokat teljesítettek, nélkülük összeomlott volna az amúgy is omladozó, rozoga határvédelem. A nemzeti királyság megszûntével sajnos végzetesen lehanyatlott népünk, országunk sorsa, fõképp a Habsburg uralom alatt. A huszárok történetének legsikeresebb korszaka következett, amikor az idegen királyok nagyhatalmi harcaikban nyugaton alkalmazták õket a fõ veszély, a török elleni országvédelem helyett. Az ország három részre szakadásával az erdélyi fejedelmek szabadságküzdelmeiben is mindkét oldalon sok huszárcsapat küzdött, sajnos sokszor magyar a magyar ellen. Bocskai, Bethlen, I. Rákóczy György, sõt Báthory István lengyel seregében még litván földön is harcoltak. A 30 éves háborúban is zömmel huszárok küzdöttek. Zrínyi Miklós nemzeti hadsereg-tervében fõképp huszárokra támaszkodott volna. Ö maga is huszárjaival aratta sikereit.

A török kiûzésének nagy jelentõségû utolsó hadjáratában aránylag kevés huszár vett részt, bár Bercsényi Miklós, Bottyán János kiválóan irányították a kb. 1200 magyar huszárt. Budavár ostrománál magyar huszár tört be elõször, és tûzte ki a zászlót: Petneházy Dávid kapitány és hû huszárja, Ragó János.


  








1688-ban szervezték az elsõ sor-huszárezredet Czobor Ádám huszárcsapatából. Ebbõl lett a 9. sz. Nádasdy huszárezred, 1920-tól 1945-ig a m. kir. Nádasdy Ferenc 3. honvéd huszárezred.


  

Jelentõs szerepük volt a huszároknak II. Rákóczi Ferenc szabadságharcában is, amikor nyolc évig újra volt nemzeti haderõnk. A 83 ezredbõl 52 volt lovasezred. A Fejedelem kárpátaljai felkelõihez elõször huszárok csatlakoztak, Ocskay László és Borbély Balázs 200 huszárja. Rákóczi kuruc huszárjai a portyázó, lesvetõ, rajtaütõ hadmozdulatokkal aratták sikereiket, és nagyméretû raid-jeikkel különösen Bottyán János, Béri Balogh Ádám, Bezerédy, Ocskay értek el nagy hatást. Ilyen volt a nagy morvaországi betörés, midõn a sikertelen nagyszombati csata után Bottyán 1705 januárjában 6 huszárezreddel és szekérre rakott gyalogsággal átsiklott a biztosító vonalon, majd 12 nap múlva veszteség nélkül, nagy zsákmánnyal tért vissza, s ezzel a nagyszombati császári sikert semmivé tette.


III. Károly török háborúiban fõleg a nyolc huszárezred aratott múltjához méltó sikereket. 1717. augusztus 5-én péterváradi nagy csatájában Pálffy 22 lovasezrede, Nádasdy és Ebergényi huszárregimentje a török túlerõ háta és oldala ellen indított fergeteges lovasrohamával gyõzött, alig két hét múlva (augusztus 16.) pedig báró Splényi generális a belgrádi csatában Orsováig, sõt a Dunán túlra ûzte a majd tízszeres túlerõt. "...mint a szélvész vágtatott a török után" - írták egy korabeli levélben. Mária Terézia nagy hadseregének összes háborúját 19 huszárezred harcolta végig kiemelkedõ eredményekkel. Ekkor kezdõdött huszárságunk fénykora.

  

  









Az örökösödési háborúkban a kiváló huszárvezérek visszatértek az õsi magyar lovas harcmódhoz. Ezt a huszár harci mûvészetet ismerte meg és vette át egész Európa minden jelentõs hadserege. Innen áradt szét a magyar huszár dicsõsége, szelleme, s ennek az emléke maradt fenn mind a mai napig. Gondoljunk csak a francia és amerikai huszárhagyományokra!


  

A vezérek közül az egyik leghíresebb Nádasdy Ferenc volt (1708-1783), a nagyszerû hadvezéri képességû huszárgenerális, számtalan csata sorsát eldöntõ vezér, aki 1742-ben Chotusitz-nél rohamával gyõzött, bevette Pisek várát, 1744-ben a Rajnán túl szétverte a franciákat. Merész portyázásainak hatására Nagy Frigyes porosz király kénytelen volt kiüríteni Csehországot. 1746-ban Piacenzánál (Olaszország) 7000 spanyolt fegyverletételre kényszerített. Legnagyobb sikerét a kolini csatában aratta 1757. június 18-án. Zieten oldaltámadását 28 százada rohamával megállította, 60 századával Zieten 80 századát megrohamozta, majd 100 százada élén megállította, végül negyedik rohama után Nagy Frigyes elrendelte a visszavonulást. A királynõ a kolini gyõzelem emlékére megalapította a Mária Terézia Rendet, amelynek elsõ négy nagykeresztese közül kettõ - Nádasdy és Hadik - magyar volt.

A döntõ hatású haditettek után a kor 40 huszártisztje Mária Terézia Rendet kapott. Összehasonlításképpen: arany és ezüst vitézségi érmet 15 huszárezred 1946 katonája kapott, míg 15 gyalogezredbõl 1064 fõ baka kapott elismerést.


A kor másik leghíresebb huszárvezére Hadik András volt, aki közhuszárból emelkedett a tábornagyi rangig, majd egyetlen magyarként a bécsi Legfelsõbb Haditanács elnöki tisztét töltötte be. Erdély kormányzójaként õ volt a székelyek megmentõje. A csángók róla nevezték el Hadikfalva községüket. Leghíresebb, igazi huszárbravúrja volt, amikor a porosz sereg háta mögött elfoglalta Berlint, s azt megsarcolva még 200 pár kesztyût vitt a királynõnek ajándékul. A sarc hiányzó részét a berliniek utólag küldték el Hadiknak"¦ Hadik kiváló portyázó törzstisztként tûnt fel Sziléziában. Elõzõleg III. Károly török háborúiban, majd a németalföldi harcokban már mint lovasdandár parancsnok vett részt.


  








Érdekes módon a régi magyar könnyûlovas taktikát alkalmazta Kálnoky õrnagy, amikor 200 huszárjával színleg megrohant egy 300 fõs porosz lovas elõvédet, majd visszavonulást fújatott, meghátrált, mire a poroszok üldözni kezdték. Kálnoky a kellõ pillanatban megállította jól képzett embereit, megfordultak, és fegyelmezett huszárjaival szétverte a meglepett, rendetlenül vágtató üldözõket - igazolva ezzel is a huszár harcmód õsi voltát. Mindez 1741. augusztus 23-án történt.

II. József török háborújában 7 huszárezred vett részt. Az ekkor alapított arany vitézségi érmet egy Gáspár nevû magyar huszár mellére tûzte ki elsõként a császár a saját kezével.


A 23 évig tartó napóleoni háborúkban a huszárság jelentõségének csúcspontját érte el. Ez volt a nagy lovascsaták korszaka, népek csatái zajlottak le. Mind a 13 huszárezred bátorsággal, vakmerõséggel, szívós kitartással és példás vitézséggel küzdötte végig a harcokat. Hõsi haditettek egész sorát hajtották végre. A sok öreg huszár közül ki kell emelni a legöregebbet, Skultéty László zászlótartó õrmestert, aki katonai szolgálatának 81. évében, 95 évesen halt meg 1832-ben! Már Hadik 1757-es berlini portyáján is részt vett.



 























Skultéty õrmester


Korának kimagasló hõse volt a nagykállói nemes hentesmester katonának szökött 16 éves fia, aki Simonyi József óbesterként kortársaitól és az utókortól a "legvitézebb magyar huszár" címet érdemelte ki.Ö volt az, aki õrmesterként a Garda tó partján lévõ Salo-nál lovasrohammal visszafoglalta a tüzérségi ütegeket, s azok tüzével, majd lovasrohammal az egész saját hadtestet kiszabadította a franciák fogságából. Hadnagyként félszázadával a visszavonuláskor két ezredet és a tüzérséget mentette ki Ulmnál a körülzárásból. Õrnagyként harcolt Aspernnél és Wagramnál, majd a 4. huszárezred egyik osztálya élén 1809-ben az egész hadsereg visszavonulását biztosította azzal, hogy az üldözõ franciákkal küzdve a Thaya folyó hídját Laa-nál az utolsó pillanatig tartotta, majd a maga mögött felgyújtott hídon át vágtatva jutott a túlsó partra. 1813-ban Drezda mellett, és a Lipcse melletti "Népek csatájában" - amelyben hét magyar huszárezred harcolt - a harctér különbözõ pontjain 18 rohamot intézett a franciák ellen.


A magyar csapatok, köztük a huszárok még 1812-ben Napóleon oldalán az oroszok ellen hatvannál több kisebb ütközetben vettek részt, a huszárok fõleg portyázásokkal. Ezek közül kiemelkedik Paulinyi Mihály kapitány, aki 71 kiválasztott jó lovasával október 13-án a Bug folyó mellõl elindulva, 400 kilométert megtéve Minszkig jutott, ahonnét december 16-án tért vissza. Elismerésként a Mária Terézia Rend lovagkeresztjét kapta.


A huszárság története szempontjából igen jelentõs és meghatározó volt az 1848-49-es magyar szabadságharc. A küzdelem az ország szabadságát, függetlenségét védelmezõ harcokból állt. A Habsburgok által népünk ellen fellázított nemzetiségek gyilkos támadásai ellen kellett elõször védekezni, majd megindult a kamarilla nyílt támadása Jellasics betörésével. Windisch-Graetz nagy támadása után Görgey felvidéki hadjáratával és az új honvédség megszervezésével, a gyõzelmes tavaszi hadjárattal lehetett a védekezést megkísérelni, de az orosz-osztrák túlerõ vérbefojtotta jogos harcainkat. A külföldön állomásozó huszárok hazaverekedték magukat népünk védelmére, bizonyítva áldozatos hazafiasságukat. A felállítandó haderõt júliusban 200 ezer fõre tervezték, ebbõl az év végére 18 huszárezred állt fel, és harcolta végig önvédelmi háborúnkat. A huszárok kezdettõl kivonták kardjukat. A délvidéken a Württemberg-ezred huszárjai, Pákozdnál a Miklós-huszárok döntõ szerepet vittek. A nyugati határon vezéreik katonai tudományának hiányában nem volt jelentõs szerepük. A téli visszavonuláskor volt néhány lovasroham, de ez sajnos már nem volt meghatározó. A szolnoki csatában Kászonyi huszárjai Ottinger lovasdandárát kényszerítették visszavonulásra, és üldözték Abonyig. A Ferdinánd-huszárok a hatvani csatában nagy lovasharcban verték vissza Schlik csapatait a Zagyva hídjánál. A tavaszi hadjárat gyõzelmes csatáiban - Isaszeg, Nagysalló - kiemelkedõ eredménnyel támogatták csapatainkat a harcokban.


Bem erdélyi hadmûveleteiben kiválóan alkalmazta a huszárokat. A Mátyás huszárok a gálfalvai és nagyszebeni csatában, Piskinél õk és a Württemberg huszárok, Medgyesnél még a Vilmos huszárok ismételt rohamaikkal járultak hozzá Bem gyõzelmeihez. Bem kiváló hadvezetése eredményezte, hogy a Koburg és Vilmos huszárok elfoglalták Brassót, és a Vöröstoronyi szoroson át kiüldözték az osztrákokat az orosz tüzérséggel együtt.


Az 1849-es hadi eseményeket az ellenséges túlerõ határozta meg. Ezekben a harcokban a huszárok önfeláldozóan védték a visszavonulókat. Július 2-án a szabadságharc legnagyobb lovascsatája zajlott le Komárom alatt. 40 magyar huszárszázad küzdött 50 osztrák-orosz lovasszázaddal szemben. Elõzõleg az összevont huszárerõk visszaverték az orosz Panjutin-hadosztály csapatait. A csata végülis sikeres volt. Július 11-én Komáromnál harmadszor kellett visszavonulniuk. Az utolsó utóvédharcokban augusztus 5-én Szöregnél, másnap Óbesnyõnél, két napra rá Csatádnál még sikerrel mérték össze fegyvereiket a császáriakkal. A temesvári nagy csata volt a végsõ harcuk. Két nagyhatalom túlereje, az európai országok érdektelen közömbössége, mint már annyiszor, hõsi küzdelmeink lehanyatlását idézte elõ.


A huszárok a szabadságharc küzdelmeiben kimagasló bátorsággal, önfeláldozó hõsiességgel teljesítették kötelességüket. Becsületüket, haza- és szabadságszeretetüket mindennél jobban bizonyítják Lenkey és huszárjai példája, akik külföldrõl verekedték magukat haza. Az aradi 13 vértanú közül 8 volt huszár.


A szabadságharc alatt és 1859-ben olasz földön harcoló huszárok a tõlük megszokott eredményes módon tûntek ki. A vesztes magentai csatában a III. hadtestet a nyíregyházi huszárok mentették meg gyilkos kartácstûzben rohammal szétverve a franciákat. Solferinónál Majtényi kapitány 6 századdal vert szét egy egész lovas hadosztályt.


  





Az 1866-os porosz háborúban 10 huszárezred vett részt. Itt kezdõdött a fegyvernem jelentõségének rohamos hanyatlása az ismétlõ- és sorozatfegyverek megjelenésével. Bár még teljes erõvel indultak harcba a huszárok, de az I. világháborúban indított lovasrohamok nagy része már vérbe fulladt a géppuskákkal, drótakadályokkal megerõsített állóháborúban. Így néhány sikeres lovas- és gyalogroham után a lóról leszállva és árokba bújva gyalogharcra kényszerültek. Asiago és Doberdó sziklapoklában, majd a Piave partján gyalog is hõs huszárként harcoltak.


  




A II. világháborúba belekényszerülve már a csonka ország egyetlen lovasdandára, majd huszárhadosztálya Ukrajnában a sikeres üldözõ harcokban - Zwanczyk, Uman, Nikolajev és a Dnyeszter védelemben, majd a Pripjaty mocsaraiban, s 1943 óta elõször megállítva Varsóvál az orosz harckocsi-áradatot - mutatta meg, hogy milyen volt a magyar huszár. Végül 1945-ben amerikai hadifogság után hazatérve szûnt meg a világhírû magyar huszárok utolsó maradéka. A háború után felállított két huszárezredet 1954-ben szüntették meg.

  



A magyar huszár fegyvernem a Mátyás király által 1481. március 11-én megörökített "huszár" szót véve alapul közel 500 évig állt fenn, hirdetve a magyar nép rendkívüli katonai képességeit szervezésben, hadmûvészetben és utolérhetetlen huszár hõsi szellemében. A magyar huszár múltjának, történelmi jelentõségének, nemzetközi hatásának és elismertségének széleskörû elterjedése nemzeti önismeretünk, öntudatunk fontos eszköze. A huszár népünk történelmi értékeinek megtestesítõje. Jelképezte és tetteivel megvalósította mindazon legszentebb erényeket, melyek mindig biztosították nemzetünk fennmaradását.



A magyar huszár emlékét és szellemét meg kell õriznünk népünk, ifjúságunk szívében - a sorsot vállaló, a reménytelennek látszó helyzetekben is a mindig újrakezdés hitét és akaratát s az érte végzett szívós munkát, a haza rögéhez való hû ragaszkodást. Külön ki kell emelni: a huszár mindig jókedvû volt, és mi is csak örülhetünk az emlékének, mert az nem a vesztes háborúk, elbukott szabadságharcok elkeserítõ és megszégyenítõ érzésével tölti el a szívünket, hanem a huszár mindig újrakezdõ, mindig gyõzelemre törõ, s mindig sikeres tevékenysége emlékére; mert ha nem sikerült is valamely akciója, a huszár lovával mindig el tudott szakadni ellenfeleitõl, s akkor ismét és mindig újra kezdte!


A huszár ma már valóban a mesék, mondák, legendák hõse, de meg is érdemelte az elismerõ, dicsõítõ jelzõket. Volt idõ, amikor kardja hegyével õ írta a történelem legszebb lapjait hazai földön és messze idegenben, Európa- és Amerikaszerte.


Manno Miltiades, mûvész, költõ, tartalékos huszártiszt így búcsúzott a magyar huszártól:



    

"... mert tûzben, vérben, virtusában égve,

ezer csatából egyenest az égbe

száguldott egykor a magyar huszár!"


Nem csoda, hogy országunkban oly sok hõsi emlékmû huszár alakjában emlékeztet hõsi halottainkra.

A sok szép huszár hõsi emlékmû közül különösen nagyon közel áll a szívünkhöz a budapesti Szervita-téri templom homlokzatát díszítõ bronz dombormû. Az emlékmû Istók János alkotása, - rajta a Vilmos huszárezred hõsi halottainak névsorával - azt ábrázolja, hogy Jézus Krisztus a keresztfáról lehajolva magához emeli-öleli a lováról holtan lehanyatló magyar huszárt.

Nagy Kálmán


A szerzõ, Nagy Kálmán hadtörténész, nyugalmazott huszárezredes, életének 100. évében jár. Fáradhatatlanul tanítja az ifjúságot a huszárság történetére. A tanulmányt kísérõ képek saját gyûjteményébõl valók.


(2009. okt. 17.)




Néhány huszársággal kapcsolatos honlap


Huszár képgyûjtemény I.

Huszár képgyûjtemény II.

Magyar huszárok

Magyar huszár (rézmetszet)

Huszár egy cseh honlapról

Az elsõ kaliforniai huszár regiment

Kováts Mihály huszárgenerális


2009. október 11., vasárnap

Fekete István: Kele

Katt>> Fekete István: Kele

Forrás: Magyar Rádió

Szereplők: Kele » Tomanek Nándor | Miska » Agárdi Gábor | Vahur » Andai Kati | Ágnes » Somfai Éva | Berti » Székhelyi József |

Közreműködött: Beregi Péter, Detre Annamária, Erdélyi Mária, Fáji Györgyi, Gáspár Sándor, Hacser Józsa, Haraszin Tibor, Heyei László, Konrád Antal, Kutas József, Létai Dóra, Martin Márta, Nagy Annamária, Petrik József, Repkényi Zsuzsa, Szatmári István, Táncsics Mária, Tordai Gábor, Vattai Kinga, Várszegi Nikolett

A regényt rádióra alkalmazta: Palotás Ágnes
A felvételt készítette: Liszkai Károly és Kerekes Endre
Zenei munkatárs: Molnár András
Rendező munkatársa: Bódog Pál
Dramaturg: Szabó Éva Rendező: Varsányi Anikó

2009. október 6., kedd

Nádhajókkal az őseink nyomában


Thor Heyerdahl norvég felfedező, archeológus 1914-ben született Larvikban, Norvégiában. Miközben a világ jelentős részét beutazta, feltűnt számára, hogy a Föld bizonyos, egymástól távol eső pontjain milyen feltűnően hasonló kultúrák virágoztak egykor és egy időben. Így például Egyiptomban, az Indus-völgyében, a sumérok egykori birodalmában, a Titicaca-tó környékén élő népeknél, vagy éppen a Húsvét-szigeteken. Azonos módszerrel építettek nádhajókat, épületeket, és feltűnően hasonló használati tárgyakat készítettek. Heyerdahl elméletét, miszerint e népeknek sztHORoros kapcsolatban kellett állniuk egymással, s hogy e kultúrák netán valamilyen közös gyökérből eredtek, a világszerte híressé vált, nádhajókkal véghezvitt expedícióival igyekezett bebizonyítani.

Igen nagy történelmi tettet hajtott végre amikor 1947-ben Peruból a Csendes-óceánon át Polinéziába vitorlázott az ősi módszerek szerint épített háncshajóján. A kalandor a második világháború után fedte fel elméletét az emberi letelepedések folyamatáról, és ezt bizonyítandó a gyakorlatba ültette azt. Meg volt győződve róla hogy Dél-Amerikába Polinéziából jöttek a bevándorlók, elvitorlázva keletről nyugatra, és nem fordítva, ahogy azt addig tartották. Balsafából ácsolt tutajukat Kon-Tiki-nak nevezték el, s a  mintegy  8000 km-es utat 101 nap alatt tették meg.

A tudósok által leginkább elismert expedíciója a húsvét-szigeteki volt az 1950-es években, amely a szigetek hatalmas szoborfejeinek rejtélyét próbálta felfedni. Amíg alternatív elméletei elismerést és szkepticizmust váltottak ki a tudósok körében, Thor fantáziája új elméleti utakat nyitott meg az emberi kultúrák terjedéséről a földön. A húsvét-szigeteki nádhajók is azt jelzik, hogy a távhajózást illetően nagy vállalkozásaik lehettek, az ott élő emberek pedig igen szakképzettek voltak e téren.  

Megépítette a sumír nádhajó pontos másátIgen jól ismertek az egyiptomi hajóábrázolások. Az előkerült régészeti leletek között akadtak olyan pontos rajzok és leírások, melyek alapján meg tudták építeni az egykori ősi egyiptomi papírusz, illetve az egykori sumér nád hajók másait. Ezeket már a predinasztikus időkben, a fáraók uralkodása előtt is használták, távoli tengeri utazásokhoz, s a nádhajók használata az egész Nílus-völgyében elterjedt. Hála ezen pontos ábrázolásoknak, megépülhetett a Rá I., majd a Rá II. nádhajó, melyek kemény próbát álltak ki a nyílt tengeren. A két expedíció 1969-ben és 1970-ben volt. A Rá I. már majdnem áthajózott az egész Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek, s ezzel az expedíció félbeszakadt. Ám a következő évben a Rá II-n sikeresen tették meg az utat Afrikától egészen Amerikáig. Marokkóból indulva 57 nap alatt szelték át az Atlanti-óceánt annak a hipotézisnek az alátámasztására, hogy az ókori Egyiptom lakói eljuthattak Amerikába. Ez is azt igazolja, hogy a konkvisztádorok bizony jócskán megkéstek.

Az 1977-es Tigris expedíciójával Heyerdahl az Indiai-óceánt hajózta körül, olyan berdiből készített hajóval, amit egykor a sumérok használtak. A mezopotámiai művészetről kevesebb ilyen lelet maradt fenn, de néhány dombormű világosan megmutatja, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek, mint a Níluson, vagyis a legrégibb sumérok és egyiptomiak szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok megállapították, hogy a sumérok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő „tengerészet” értelmű jellel. Ez arra is enged következtetni, hogy netán e két nép legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös forrásból vették át az írás eszméjét.  

Az Andok Titicaca tavi nádhajó azonos a mezopotámiaivalAz egykori Mezopotámia területén élő mocsárlakó arabok ma is könnyű kis nádcsónakokkal közlekednek. Ezekről  lenyűgözve írta Heyerdahl, hogy a szimmetria és a részletek tekintetében sosem látott még ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a titicaca-tavi és a húsvét-szigeteki nádcsónakokat. Ott, az Andokban, a magasan fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak. S hogy mennyire egyformán dolgoznak ezek az egymástól távol élő hajóépítő mesterek, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Heyerdahl az igen nagy volumenű munka miatt a Dél-Amerikában élő ajmara indiánokat is segítségül hívta a hajói megépítéséhez. Munka közben az arabok arabul, az ajmarák ajmarául beszéltek, s e két nyelv annyira különbözik egymástól, mint a kínai az angoltól, de mégis tökéletesen megértették egymást, mivel a nád ősi ismerete volt a közös nyelvük.

Talán a legmélyrehatóbban egy bizonyos Armas Salonen kutatta a sumérok hajózási tudományának történelmét, melyhez az adatokat a sumér és akkád ékírásos agyagtáblák szolgáltatták számára. Erről a témáról tanulmányt is írt, melyet azzal kezd, hogy a mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi egyiptomival, s hogy az első hajók, nádhajók voltak. Tanulmányában beszámolt egy bizonyos típusú hajóról, melyet „tengerbíró hajóként” vagy „istenhajóként” is jellemez, s melyet magurnak neveztek. Ezt a típusú hajót használták a félistenek és az isteni ősök még Úr alapítása előtt. Rendkívül nagy méretűek voltak és még életmentő csónakokat is vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak – akárcsak ma is – nevük volt, többnyire városokról, királyokról, hősökről nevezték el őket.

A Tigris expedíció során az Indus-völgyében is megálltak, melyről Heyerdahl a következőket írja: Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében, mint inkább felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumérhoz hasonlóan, ennek a harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi gyökerei; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új otthonául valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága.”

Az alábbi ábra a nádhajók elterjedését szemlélteti. Sárga zászló jelzi azokat a helyeket, ahol a történelmi időkben épültek nádhajók, a többi szín azt mutatja, ahol a közelmúltig, illetve a mai napig is használják őket. A rajz érdekességképpen a piramisok elterjedését is mutatja, s jól látható, hogy milyen sűrű köztük a területi egybeesés.

A nádhajók használata és a piramisok helyei azonosak

  

Vajon miért? Úgy tűnik, mintha ezek a civilizációk ebben az időben az űrből pottyantak volna a bolygónkra. „Az igazi rejtély az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete. Úgy tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez azonban nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.” írja Heyerdahl, aki ha ismerte volna az Arvisurákat, akkor talán magyarázatot talált volna a fenti rejtélyre. Álljon most itt egy rajz az Arvisurából, melyen az egykor elsüllyedt Ataisz gyarmatait jelölték be. Érdemes összehasonlítani a két ábrát, hiszen világosan látható, hogy mind a nádhajók, mind a piramisok elterjedésének helyei azonosak az ataiszi gyarmatok területeivel!

az ataiszi gyarmatok helyei is azonosak

És bizony az Arvisurában is találhatunk utalásokat a nádhajók használatára, íme néhány idézet:

„De mire a következő holdtöltén az ős Agaba elindult Kuszkó után a kézművesekkel, jött a szörnyű földrengés, tűzokádat és mennyek szakadása. Ebben a szörnyűségben a Kuszkó-féle nádhajók mind odavesztek és Agaba két kézműves vitorlás hajója is csak nagy nehezen tudott megmenekülni az özönvízből.”

„Kaltes asszony szekerén újabb égiek érkeztek és Úr városának közelében leszálltak a tengerre. Nemsokára Oánész kiúszott a partra. Felsőteste emberre hasonlított, míg alul hal teste volt. Az emberek először féltek tőle, de ő fénylő ékszerekkel kedveskedett nekik. Erre Úr népének fiai kenyeret és húst vittek cserébe, amelyet szívesen elfogadott. Később társai is követték és még csillogóbb ékszereket hoztak a nádhajók kikötőibe.”

„Az Anyahita-Arvisura-hívők csoportja idők multával annyira átalakította az immár négyvérűvé vált ataiszi embereket, hogy minden tekintetben okosabbak voltak a jégár elől menekülteknél. Könnyű nád-, majd facsónakokon elkezdtek más településeket is felkeresni, bárhová kerültek az istenes papjaik útján mindig kapcsolatban maradtak régi birodalmukkal.”

A nádhajókon kívül azonban számos más lelet és felfedezés is arra enged következtetni bennünket, hogy ezen kultúrák valamilyen közös forrásból kellett, hogy eredjenek.

Bahreinban, Heyerdahl „ismerős” faragott kőtömböket talált. Ezeket a köveket derékszögben vágták ki és nem volt két azonos köztük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták, hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedjenek a szomszédos tömbhöz, mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Ami érdekes a dologban, hogy ilyen mészkövek Bahreinon nem léteznek, valahonnan máshonnan kellett hogy ideszállítsák a hatalmas tömböket. Ugyanilyen falakra először a Húsvét-szigeteken bukkant Heyerdahl, ahol ismeretlen kőfaragó mesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai hajóépítőknél látta ugyanezeket az ismertetőjegyeket, majd a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus templomfalainál is.

Föníciai eredetű égetett agyagpecséteket találtak, melyek típusuk és díszítésük szempontjából semmiben sem különböztek a mezopotámiai pecsétektől; a Gran Canaria Múzeumban vannak kiállítva egy sereg tipikus mexikói égetett agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat.

Indus-völgy-Mexico-PeruHeyerdahl látta, hogy hogyan készítik az indus-völgyi emberek a vályogtéglákat. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján elterülő országokban, de az már meglepő, hogy a mexikói civilizáció alapítói is ezzel a módszerrel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél, a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui pre-inkák is vályogtéglákból építették a part mellett álló és a nap felé forduló zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m2 területen fekszik, az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban, vályogtéglákból építkeztek.

Az indus-völgyi gyapotszállítók láttán ismét az ősi Mexikó és Peru jutott Heyerdahl eszébe. A tudósok szerint először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot, s a növény innen került Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek, mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában használtak. A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a fonalkészítésnél használtak, alig lehet megkülönböztetni az óvilágiaktól, és a tudósok rámutattak arra, hogy a megszőtt anyagból olykor azonos ruhákat is készítettek.  És még ez sem minden, mert ehhez aztán még a botanikusok is hozzászóltak. Egy kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta, nem ugyanaz, mint ami vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az amerikai fajtáétól; a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak mely – egy dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit tartalmazta. A botanikusok joggal tehetik fel a kérdést: hogyan került az óvilági gyapot a mexikói és perui kultúra alapítóihoz? Heyerdahl szerint: „Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbe-esett törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a spanyolok és vikingek szelték át először. Van abban valami vallási fanatizmus, ahogyan a nyugati világ ragaszkodik ahhoz az elképzeléshez, miszerint Amerika európai alkotás, amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi „barbárokat” fel nem fedezték a „civilizált”, keresztény úttörők.  Próbáljunk elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.”

De hogy egy hazai vonatkozású példát is említsünk, Pap Gábor Hazatalálás c. könyvéből idézve: "Nehezen magyarázható meg példának okáért, mikor és milyen úton-módon volt alkalma "megállapodni" a századunk közepetáján tevékenykedett Kisjankó Bori matyó hímzőasszonynak a több mint félévezreddel előtte, a világ túlsó oldalán működött prékolumbián mexikói fazekasmesterrel, hogy ugyanazt a "kétpúpú" madarat hozzák létre, amely valódi, hús-vér madárra ugyan igen kevéssé emlékeztet, de egymásra annál inkább."

 „Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek teljességgel helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és nem szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó feltételezésekben.

Túlságosan keveset tudunk.”

Vissza